A háború, amit az unokáink is vívni fognak még. Itt az a szerencsés, aki nem marad talpon, mert annak jutott ülőhely. Na de a kérdés, amiről mindenkinek megvan a saját véleménye: Kinek van igaza?

Gyerekkorunkban (jó esetben) megtanultuk a szüleinktől vagy a tanárainktól, hogy az idősebbeknek illik átadni a helyünket a tömegközlekedési eszközökön, ha nincs számukra ülőhely. És itt el is jutottunk az első problémához: rengeteg nyugdíjas körül sem néz a buszon, máris valaki más helyére szeretne leülni. Szerintük a tér-idő kontinuum máshogy működik, mivel a busz elején hajlandóak csak helyet foglalni, mert a hátulja máshova tart nyilván. Így ha esetleg lenne még ülőhely a busz hátsó szekciójában, az őket teljesen hidegen hagyja, és nyugodt szívvel rivallnak rá a fiatal iskolás lurkóra, aki lemerészelt ülni előre, és nem akarja átadni a helyét.

A következő probléma az általam csak „kritikus-hangosbemondó” szindrómának elnevezett jelenség, ami általában akkor történik, amikor a tömeg várja a buszt, és mindenki próbál már előnyös pozíciót foglalni, hogy minél előbb felszállhasson a buszra. Ilyenkor már elkezdenek fennhangon panaszkodni a szerintük bunkó fiatalságra, akiknek semmi dolguk, csak az iskolában ültek egész nap, és hogy mennyire tolakodnak, és ez csak fokozódik és hangosabb lesz, amint a busz megérkezik és meg lehet kezdeni a felszállást. Ilyenkor elszabadul a pokol, mindenki lökdösődik, tolakszik, nem tisztelnek se élőt se holtat, egyetlen cél lebeg a szemük előtt: az üres ülőhely! Kedvenc szava járásuk: Ezek a mai fiatalok!

Ezen a több frontos háborún a legvéresebb csatamező egyértelműen a buszon található, a felszállás utáni percekben. Ilyenkor az összes eszközt bevetik a repertoárból: a hangosan panaszkodást, szidást, felszólítást az ülőhely átadására, nyanyatank,esernyő, teszkós szatyor módszeres lengetésével adnak nyomatékot a szavaiknak és sújtanak le újra és újra.

És hogy reagál erre a „mai fiatalság”? Sehogy. Csendben tűri az általában jogtalan és igazságtalan kritikát és a nagymértékű általánosítást, skatulyázást. Bámulnak ki az ablakon, és az jár a fejükben hogy: ez nem is igaz, múltkor is átadtam a helyem annak a kedves idős hölgynek, de most miért adjam át, amikor ha hátranézek, még 2 ülőhely legalább szabadon van?

Esetleg eszükbe jut, hogy egy nyugdíjas hova siethet annyira? Ingyen utaznak, viszonylag sok járat van, nyugodt szívvel mehetnének a következő busszal, ami 15 perc múlva indul. Tudjuk, hogy az idősek szeretnek biztonsági játékot játszani, tehát ha időpontra is mennek, legalább előtte másfél órával ott akarnak lenni, tehát az „időpontom van a kórházba-fodrászhoz-urulógushoz-ezoterikushoz” érv nem állja meg a helyét a legtöbbször (tisztelet a kivételnek).

De azzal tisztában vannak-e az idősek, hogy nagyon sokszor ők sem „tökéletesek”, és legalább ugyanannyi, ha nem több hibát elkövetnek a buszozások során?

Ők is tudnak ám tolakodni, személyes példám és traumám egyben, hogy 180 centisen és 90 kilósan a buszmegállóban egy néni úgy taszított engem arrébb vállból 3 méterrel, hogy megszólalni se tudtam, tette mindezt úgy, hogy előtte 100 méter sprintet 10 másodperc alatt teljesített, piacról megrakott bevásárlószatyorral a kezében.

Tolakodni, pozíciót fogni, elzárni tehát tudnak, de mit nem tudnak? Használni a busz csomagtartóját!

Szent meggyőződésük, hogy a busz alsó részében található csomagtartó egy fekete lyuk, ami mindent elnyel, és amit oda betesznek, soha többé nem kerül elő, így nem hajlandóak használni, akármekkora csomaggal utaznak is. Helyette elfoglalják a mellettük lévő ülést, még rosszabb esetben eltorlaszolják a folyosó részt, és mivel igazodnak a saját szabályukhoz, miszerint hátul csak a sátán ül, ezért mindezt elől teszik meg, így a jegy megváltása-bérlet felmutatása után egy tigrisbukfenccel lehet továbbhaladni, de ha esetleg nem vagy formában és belerúgsz a csomagba, még nekik áll feljebb.

Ez egy véget nem érő háború, folyamatosan változik, új alakot ölt, új fegyverek jelennek meg, mások elavulnak, az elesett katonák helyét újabbak veszik át (kopaszok mindkét oldalon – eltérő okokból). Mindkét oldalnak megvannak a maga katonái, tisztjei, ezredesei, hangadók, lázadók, árulók, háttéremberek, de akárcsak minden háborúban, a legnagyobb vesztesek a hátországok, azok, akik csak csöndben és nyugodtan szeretnének A pontból B-be elutazni akár állva, akár ülve.